Akárcsak a legtöbb “művészi” mesterségnek, úgy a kárpitozásnak is gazdag, hosszú időre visszatekintő történelme van. Kezdetben a kárpit a sátrak borítására vagy a nyílások elfedésére használt szőnyeget jelentette, később pedig a falakra is felkerültek a selymek, brokátok és pamutszövetek.
Nem kellett sok idő, és megjelentek a falakon a papírból készült tapéták, és elkezdték textíliákkal takarni és bevonni a különböző ülő- és fekvőbútorokat. A kárpitozás fogalma ettől kezdve szép lassan távolodni kezdett a tapétázástól, és így jutottunk el oda, hogy ma már szinte kizárólag a bútorok díszítését értjük alatta.
Kialakulása mint mesterség a reneszánsz idejére tehető, amikor az emberek egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a kényelmes és kárpitozott ülésekre, párnákra és ágyakra, szemben az egyszerű és kényelmetlen faládákkal és székekkel. Olaszországban és Franciaországban virágzott a módszer, és leginkább a gazdagabb rétegek ízlését tükrözte.
A barokk idején, a 16. század végétől kezdve a bútoroknál sok díszítést és tekervényes formákat alkalmaztak, valamint megjelent a gazdag, de könnyebb faragás is. Ekkor már teljesen kárpitozott ülő- és fekvőalkalmatosságokról beszélhetünk és kialakultak a garnitúrák is.
Tényleges virágkorát a kárpitozás azonban a biedermeierben élte, miután Georg Junigl szabadalmaztatott egy eljárást 1822-ben, amivel tökéletesítette a módszert. A kárpitozott bútorok rugalmasak és kényelmesek lettek, így rendkívül népszerűek is, és elindulhatott a térhódításuk is a polgári körökben.
A biedermeier újításai egészen az 20. század közepéig használatosak voltak, ekkor azonban a tűzőgép és a laticel megjelenésével új bútorkészítési módszer terjedt el. A gyorsabb munkavégzés érdekében szivaccsal bélelték ki a bútorokat, amiknek vonalvezetése egyszerűbb lett, valamint elmaradtak a sok kézimunkát igénylő faragások.
