Junigl módszere tökéletesítette a bútorkárpitozást, a vasrugó segítségével pedig nemcsak kényelmesek és divatosak lettek a korabeli ülő- és fekvőalkalmatosságok, hanem ugrásszerűen megnőtt a kereslet is utánuk. A polgári lakásokban egymás után jelentek meg a kárpitozott bútorok, a biedermeier újításai pedig egészen a 20. század közepéig használatosak maradtak. Ez alatt a mintegy bő másfélszáz év alatt a biedermeier eljárásai bejárták a világot és egymás után hódították meg a tehetősebb és feltörekvő családok otthonait.

A biedermeier a maga korában leginkább csak a Habsburg-birodalom területén virágzott, a szó pedig egy utólagos elnevezés volt és egy bútor-, illetve berendezői stílust jelölt. Ebből is látszik, hogy bár a biedermeier fellelhető a művészet bármely ágában, mégis a bútor volt a fő stílusa.

Újat, érdekeset és maradandót alkotott, szellemi előzménye pedig a empire berendező kultúra volt, amely a hatalom erejét igyekezett sugallni. Azonban míg az empire hivalkodó és elkápráztató volt, addig a biedermeier nagy figyelmet fordított a kényelmére, az otthonosságra és az egyszerűségre.

A biedermeier kedvence a fa természetes színe volt, és szemben az empire-ral inkább a polgári lakások belső terének hangulatát emelte. Jelentős különbség volt az is, hogy a polgári háziasszonyoknak egészen más, mondhatni funkcióközpontú igénye volt.

A biedermeiernél nőtt a forma jelentősége, átalakultak a székek, ágyak és asztalok: a széktámlák változatosak lettek, a fiókkészítés tovább tökéletesedett, az ágyról eltűntek a baldachinok, a lakószobában pedig az ülőgarnitúra lett az együttlétek központja.